Az állomáson
2009. jún. 15. 11:54 - írta KriviCsaj| A lány ott ült a vasútállomáson, a büfé melletti padon, lábai előtt a bőröndjével. Nem evett semmit, nem ivott semmit, még újságot sem olvasott. Egyszerűen csak ült ott, és nézett ki a fejéből. Fogós kérdés. Már, hogy mióta csinálta ezt, vagy épp: hanyadjára? Senki sem tudja pontosan, de már húszat legalább számoltunk. Mindig ott volt, a vágányok közt. Sétálgatott, pihent, néha elgyalogolt a pályaudvar végébe, néha pedig csak a bejárat előtt toporgott. De mindig ott volt. Sosem kellett elküldeni éjszaka, zárás előtt, ahogy várni sem kellett rá sokat a nyitás után. Ki lehet ő? Miből él? Mit keres ott minden áldott nap? Kire vár? És mi van a bőröndjében? Tömegével jöttek a kérdések a fejemben. Nem volt valami szép teremtés, de azért csúnyának sem lehetett nevezni. A többiek nagyrészt őrültnek tartották, és elhatározták, hogy kihívják rá a diliházat, annak ellenére, hogy még csak meg sem kérdezték tőle: normális e? Vagy csak a nevét. Pedig láttam a kérdést a szemükben, el sem tudták volna rejteni. De ők nem folytak bele ennek a lánynak az életébe. Én az egyik éjjel megpróbáltam. Odaballagtam hozzá. Kissé zavartan nézett, hiszen itt-tartózkodásai alatt soha nem szólította meg senki. Tizennyolc ha lehetett, kis jóindulattal. A haja gesztenyebarna volt, a szemei zöld színben ragyogtak. |
| - Elnézést, kisasszony. Ekkor találkozott a tekintetünk. - Igen? - Megkérdezhetem: miért ül itt? - Nem értem... csak nem baj, hogy itt vagyok? - Nem, félre ne értsen. A legkevésbé sem. Mindössze annyiról van szó, hogy nekem úgy tűnt: vár valakit. Igen régóta. - Az meglehet. - Akkor hát igazam van? Vár valakit? - Szeretné, ha igaza lenne? Zavarba jöttem. - Elnézést... én... nem értem. - Még nem találtam meg az utam. Nem tudom, hogy merre kellene mennem. Nem tudom: melyik vonatra szálljak. - Ez bizony komoly probléma. – mondtam, vigyázva, nehogy valami gúnyt képzeljen bele, és folytattam: - Miért akar elmenni? - Egy szóval sem mondtam, hogy el akarok menni. - Igen, de nyílván szeretne valamerre tovább haladni. Elhagyni ezt a helyet, hogy újakat fedezzen fel. Vagy tévedek? - Ide azért jönnek az emberek, mert érkeznek valahonnan, mert tartanak valahová. Mindenkinek megvan a célja, amit el akar érni. Magának is. - Bizony... vannak dolgok, amiket tudom, hogy meg kell tennem, amikért küzdenem kell, mennem tovább. - Na látja. Nem értem be ennyivel. - Ha nem megy sehová, minek a csomag? Lehajolt, és kinyitotta a bőröndöt. Üres volt, úgy tartotta, hogy jól lássam. Majd visszazárta. - Ezt nem értem. - Ha értené, nem lenne itt. - Igen... de miért üres? - Csak üresnek látszik. Valójában tele van. Kezdett egyre hűvösebb lenni. Összébb húztam a munkaruhát. - Nem fázik? – kérdeztem. Erre nem válaszolt. Talán, mert a válasz igen lett volna, de az is lehet, hogy érezte: ellenkező esetben búcsút mondok neki, hiszen már így is késésben voltam otthonról. - Csak ül itt, minden nap, nincs célja, nincs élete... ne haragudjon, de én így látom. Szerintem maga nem is vár senkit, senki sem várja magát haza. Csak bolyong a világban. Ennek semmi értelme. Most először mosolyodott el, társalgásunk kezdete óta, és most tette fel első igazi kérdését is nekem: - Nem hozna egy kávét az automatából? Itt van rá a pénz. – nyúlt a zsebébe, és adta át az aprót. Én nem mosolyogtam. De elvettem tőle a pénzt, majd elindultam, és egyre csak az járt a fejemben, hogy megint későn érek haza. A feleségem megint ki lesz akadva, a tévében megint nem lesz adás, csak hangyaháború, amire nehezen alszok el, de egyvalamiben biztos voltam. Hiába teszem meg neki ezt a kis szívességet, hiába viszek neki kávét, sosem kapok tőle normális választ a kérdéseimre. Sosem tudom meg, hogy miért csinálja ezt az egészet. Tévedtem. Bedobtam az érméket a készülékbe, hallottam a gépezet kattanásait, ahogy elfogadták a kérelmet, amikor megnyomtam a gombot, hallottam a műanyagpohárba csordogáló forró kávé hangját, éreztem az illatát. Úgy történt minden, ahogy azt megtervezték, ahogy funkcionálnia kellett. Még ennek a nyamvadt kávéautomatának is több célja volt az életben. Aztán megfordultam, és a lány már nem volt ott. Elment, vagy inkább: eltűnt. Kezemben a pohárral, fel-alá sétáltam, kerestem őt, de színét sem leltem már. Bármelyik bent álló vonatra felszállhatott, vagy egyszerűen ki is sétálhatott a pályaudvarról. Megnyugtattam magam, hogy másnap úgyis megjelenik majd, a szokott időben, ez az egyetlen dolog, az egyetlen feladat, amit rendszeresen ellátott, de ennek is vége szakadt. Másnap egész nap az előcsarnokot kémleltem, várva, hogy a hideg kávét, valami csípős megjegyzéssel körítve átadhassam neki. Hiába. Eltűnt, végleg. Akkor komolyan elbizonytalanodtam. A munkámat, a házasságomat, és úgy egyáltalán: az egész életemet illetően. Leültem az asztalomhoz, és elkezdtem nézni a szürke embertömeget, amivel nap, mint nap találkozok. Az arcok ugyanolyanok voltak, a ruhák is, és a célok is. Mind egyforma volt. Az egyik munkatársam arra jött, és nevetve megkérdezte: - Miért nem öntöd ki a kávét? Teljesen kihűlt az már tegnap éjjel óta. Ránéztem a pohárra, ami előttem állt az asztalon. - Nem. Egyáltalán nem hűlt ki. – feleltem. Hagytam, hogy bolondnak nézzen, majd menjen a dolgára. |
Igazi barátság
2009. jún. 15. 11:51 - írta KriviCsaj Egy ilyen történet két elválaszthatatlan jó barátról szól az első világháborúban. Együtt jelentkeztek a hadseregbe, együtt vettek részt a kiképzésen, együtt mentek hajón külföldre, és egymás mellett küzdöttek a fronton. Az egyik támadás alkalmával az egyikük a szögesdróttal borított mezőn olyan súlyosan megsebesült, hogy nem tudta visszavonszolni magát a lövészárokba. Az egész terület súlyos ellenséges tűz alatt állt, és öngyilkosság lett volna megkísérelni a megmentését. Barátja mégis meg akarta kísérelni. Mielőtt azonban a lövészárokból kimászott volna, parancsnoka vissz*rántotta és megtiltotta, hogy kimenjen: "Már késő, nem tehetsz érte semmit, legfeljebb téged is lelőnek." Néhány perccel később a tiszt hátat fordított neki. Erre a férfi azonnal elindult, hogy eljusson barátjához. Nem sokára támolyogva jött vissza, életveszélyesen megsebesítve, de barátjával - aki már holt volt - a karjaiban. A tiszt dühös volt, ugyanakkor mélységesen megindult. "Micsoda tékozlás!" - kiáltotta. "Ő maga halott, és nem sokára te is az leszel. Ez egyszerűen nem érte meg!" A haldokló férfi utolsó erőfeszítésével ezt felelte: "De igen ezredes! Mikor odamentem hozzá, az egyetlen mondat amit még mondott, ez volt: Tudtam, hogy eljössz értem Jim!"
szerelem
2009. jún. 15. 11:50 - írta KriviCsaj Volt egy fiú és egy lány. Átlagos story-nak indult az egész. A lány elment a barátnőjével és a haverjaival bulizni. Jól érezte magát és boldog volt. Egyszer aztán odalépett mellé egy srác. Nagyon tetszett a lánynak a fiú és a fiúnak sem volt közömbös a lány. Együtt voltak egész éjszaka. Örült a lány, hogy végre talált egy srácot, akinek nem csak a teste, de a lelke is kell. Aztán öt óra múlva megtörtént a számcsere és egy forró csók kíséretében elváltak. Másnap megcsörrent a lány telefonja. Jól eldumáltak és meg is beszélték a következő randit. De sajnos a lány nem sokáig élvezhette ezt a boldogságot! A fiú ugyanis bevallotta, hogy van barátnője….A lány úgy érezte, hogy egy világ omlott össze benne.Sokáig nem is látta a lány azt a fiút, akit talán már az első pillantás után örökre a szívébe zárt. Fél év után amikor, a lány már biztos volt abban, hogy ez csak egyszeri alkalom volt ismét találkoztak. A srác úgy lépett oda a lányhoz, mintha nem történt volna semmi, és éppen csak tegnap váltak volna el. A lányban megmozdult valami, még ő sem tudta mi csak érezte, hogy ilyen még nem történt vele... Visszatért a régi láng. Teljesen megbolondította a lányt. A fiú értett a csábítás művészetéhez. Szép szavakat súgott a lány fülébe, a lány pedig túl naiv volt és bedőlt neki. Kis idő múlva félrevonultak és eljuttatták egymást a csúcsra. Sokáig beszélgettek kéz a kézben. A lány úgy érezte, hogy megtalálta élete szerelmét. Még azt is elnézte a fiúnak, hogy van barátnője. Mindent megbocsátott neki csak nehogy elveszítse. A lány barátnői viszont nagyon ellenezték ezt a kapcsolatot. Próbálták barátnőjüket megvédeni az ismétlődő csalódástól, de nem sikerült…
Azon a nyáron többször is találkoztak, mígnem a lány úgy érezte, hogy eljött az a pillanat amikor megpecsételhetik szerelmüket. A lány nagyon boldog volt, mert azzal tölthette első éjszakáját, akit szeretett.. A fiú nagyon figyelt rá mivel tudta, hogy a lánynak ez az első….Az éjszaka után hosszabb ideig nem találkoztak és a lánynak volt ideje gondolkodni. Valami megvilágosodott vagy valami történt, de nem is tudom mi… A lány be akarta ezt az egészet fejezni. Talán annyira szerette a srácot, hogy már nem érte be csak pár órával. Elkezdtek beszélgetni… A fiú nem hagyta szóhoz jutni a lányt neki nagyon hiányzott a testi kapcsolat… A lány szíve majdnem megszakadt, amikor kimondta a legnehezebb szavakat:” Többet nem találkozhatunk…!”
A fiú csak ült a sötét kocsiban nem szólt egy szót sem majd egy hirtelen mozdulattal felkapcsolta a lámpát és meglátta, hogy a lány arca tiszta könny! Majd megkérdezte tőle: „Szerelmes vagy?” De erre a lány talán büszkeségből annyit mondott, hogy NEM. A fiú magához húzta kedvesét és csak annyit mondott neki:” Én kis szerelmesem!” A lány úgy érezte, meghasad a szíve. Egy utolsó búcsúcsók és kiszállt a lány az autóból!
Pár hónappal később egy buliban azzal fogadták, hogy a fiú mindenhol kereste már! Nagyon boldog volt a lány, hogy a fiú nem felejtette el és hiányzik neki. A srác testvére azt mondta a lánynak, hogy azért keresi a fiú, mert oda van érte! A lány megtalálta szerelmét és elkezdett sírni, amikor átölelte a srác. Nem bírt tovább hallgatni és bevallotta a srácnak, hogy mennyire szeretni. Erre csak annyit mondott a srác, hogy ő ezt már régóta tudta. Biztonságban érezte magát a lány a fiú karjaiban. Majd megint egymáséi lettek. De összevesztek és otthagyták egymást…
Két hét múlva a lány látta szerelmét a barátnőjével. Úgy érezte, hogy szíve millió darabra tört szét. A lány talán féltékenységből., talán bosszúból, de megmondta a srác barátnőjének mi volt közöttük. Elmesélt mindent. Akkor úgy érezte ez a megfelelő megoldás. Vérző szívvel és kisírt szemmel végigsétált a hideg és kihalt városon. A lelke kiégett, egyedül érezte magát…úgy érezte senkinek sem kell. Az incidens után a fiú öccse felhívta a lányt és megfenyegette. Elmondta mindennek a lányt. Nagyon rosszul esett ez neki pedig a srác tudta nagyon jól a dolgokat… Pedig ő csak szerelmes volt… Ez olyan nagy bűn?
A lány két hétig se aludni, se enni nem tudott. Az anyukája már azt hitte, hogy terhes
Azóta nem látta egymást a fiú és a lány! Külön utakon járnak, de a lány még most sem tudja kitörölni a fiút a szívéből. Még mindig szereti és szeretni is fogja….
Nos ha én meghallom azt a szót, hogy „szerelem” nekem ez a történet jut az eszembe….
Nagy vihar dúl a szívemben
Véget ért ez az álom,
Bennem él mégis elevenen
Most is csókjait várom.
se veled ,se nélküled
2009. jún. 15. 11:49 - írta KriviCsajVan az úgy, hogy a párok összevesznek, kibékülnek, majd megint összevesznek. És akadnak párok, akik kialakult forgatókönyv szerint évtizedeken keresztül is képesek egymással játszani. Hol együtt, hol külön. Csupán egyre nem képesek, az elszakadásra.
Andrea és Péter még a gimnáziumban ismerte meg egymást. Péter tagadhatatlanul életem legnagyobb szerelme, ezért hihetetlen, hogy sokáig egymás mellett élni, lenni, képtelenek vagyunk.
Izgalmas fiú volt, világmegváltó tervekkel, filmrendezőnek, operatőrnek készült. A Filmművészeti Főiskolára elsőre felvették. Azt hiszem, talán soha nem örültünk olyan önfeledten egymásnak és a nyárnak, mint amikor kiderült, hogy ő ősztől a főiskolára, én pedig a Közgázra járok majd. Két évig bírtuk együtt, s amikor kimondtuk, hogy vége, tudtuk, hogy csak most van vége. Mert mi egymásnak teremtettünk. Tíz évig csak az újságokból értesültem arról, hogy Péter hol forgat, milyen díjat nyert. Kicsit mindig vártam a telefonjára, hogy rám csörög. Hát nem így történt.
Hogy őszinte legyek, illúzióromboló volt a következő találkozásunk. Hazafelé mentem, amikor észrevettem egy holtrészeg férfit, aki állva aludt. Elsétáltam mellette, de valami miatt visszanéztem rá. A döbbenettől meg sem tudtam szólalni. Péter volt. Felcipeltem a lakásomba, éppen egyedül éltem, nem tartoztam hát senkinek magyarázattal. Az előszobában elterült, és így aludt reggelig. Amíg élek, nem felejtem el azt a reggelt. Péter ott ült a sámlin, és egykori kedvenc bögréjéből kávézott. Csak néztem, ő meg annyit mondott: ennek így kellett lennie. Neked kellett rám találni, annyira hiányoztunk egymásnak. Két hét múlva megint együtt jártunk. Néhány hónap múlva összeköltöztünk. Péter rengeteget dolgozott külföldön, közben építkeztünk, munkahelyet váltottam, és állapotos lettem. Túl sok lett a teher, nem tudtunk egymásra figyelni. A fiunkat már egyedül vittem haza a kórházból, Péter akkor is forgatott, és elköltözni készült. És újra elváltunk. Azt gondoltam, örökre.
Aztán egy őszi napon újra felhívott. Azt mondta, találkozzunk, de ne nálam, mert most csak rám kíváncsi, nem a gyerekre. A kávézóban azzal állt elő, hogy reggel arra ébredt, hiába küzd ellene, de belehal, ha nem láthat. Nem hittem neki. Persze jólesett az udvarlása, de már nem akartam ezt a kapcsolatot. Aztán egy napon eltűnt. És akkor nekem kezdett el iszonyúan hiányozni.
Ész nélkül kirohantam Prágába, kiderítettem a címét. Nagy találkozás volt, akkor ott megfogadtuk, hogy mi már az életben nem költözünk össze. Mert az nekünk nem megy. De a szerelem az igen. Fél év múlva újra összeköltöztünk. És itt tartunk most. Tudom, hogy nem normális, tudom, hogy sokáig úgyse húzzuk, de belehalnék, ha reggelenként nem érezném ahogy végigsimít a tarkómon. Még valami. Harminchárom év után megkérte a kezemet. Szerinted most igent mondhatok?
Tanulságos igaz történet
2009. jún. 15. 11:43 - írta KriviCsaj Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuknevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üreshely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és aztírják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült ésmielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé akedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyiknevetett. „Tényleg?” – hallatszott a suttogás… „Nem is tudtam, hogy énvalakinek is jelentek valamit!” – és „Nem tudtam, hogy a többiek ennyirekedvelnek” – szóltak a megjegyzések.Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy adiákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem istörődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltakmagukkal és a társaikkal.Néhány évvel később
Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és
akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani,amíg nem késő.
